All posts by admin

A KIS ODÜSSZEIA Kristóf György: Out

28.09.2017, admin, 0

Egy ötvenen túli férfi, Ágoston (akit Terhes Sándor alakít meggyőzően – ő egyébként a cannes-i versenyprogramban szereplő, Mundruczó Kornél rendezte Jupiter holdjában is mellékszerepet alakít) új értelmet keres az életének. Egy nap szokás szerint az ébresztőórájára ébred, de még álomtól kótyagosan rá kell jönnie, hogy nincs többé munkahelye, ahova indulnia kellene, hiszen épp kirúgták egy szlovákiai energetikai üzemtől. Az üzem új tulajdonosa ugyanis tartott egy bátorító beszédet az alkalmazottaknak, amelyben bejelentette, hogy 40 százalékukat el kell bocsátania, s egyúttal kifejtette: meggyőződése, hogy a pechesek erős lélekkel túllépnek majd a nehézségen, hiszen mindannyian igazi harcosok, s a döntés mindenki közös jövőjét fogja szolgálni. Ágoston nyilván a 40 százalékba került.

Kristóf György filmjének főszereplője nem talál menedékre családja keblén. A feleségével nem nagyon van amiről beszélgetnie, a szunnyadó szenvedélyt már csak a ház körüli balesetek – például a mosógép elromlása nyomán keletkezett fürdőszobai árvíz – képesek felébreszteni. A lányuk már független, és egyébként is jobban érdeklik a norvég rénszarvasok, mint a szülei. Ágoston egy lettországi gyár álláshirdetésébe botlik, s ez új lehetőséget villant fel élete nagy álmának teljesítésére: utazni szeretne, új helyeket felfedezni, eljutni a tengerhez, és kifogni a legnagyobb halat…

Így kezdődik egy apró ember nagy odüsszeiája. Amikor már túlontúl benne jár a korban ahhoz, hogy az élet új lehetőségeket és meglepetéseket tartogathatna számára, Ágoston társadalmi számkivetett, vagyis egy mindenen kívül („out”) álló figura lesz belőle. Az illúzióvesztett ember utazása nem a Baltikumban, a gyárnál fog véget érni (ahova egy lelkes állatvédő titkárnőnek köszönhetően alkalmazást nyer, bár új főnökei nagyon nem ragaszkodnának hozzá), Kristóf György cseppet sem hősies hőse ugyanis egyre északabbra sodródik, a sokszor megálmodott halak felé. A film mottója: „A tenger itt kezdődik, és sehol sem ér véget.” Ágoston történetének pedig szintén nyitott a vége, még ha a rendező ciklikusan és szimbolikusan vissza is tér a kezdőképhez, a vízbe vetett halászhálóhoz, amely megtelik tengeri élőlényekkel. A főszereplő maga is tekinthető egy óriási háló fogságába esett, pici halnak.

A szlovák-magyar-cseh koprodukcióban készült Out keserédes vígjáték, amelynek aduásza a különböző társadalmi és munkahelyi környezetek, illetve rendszeresen vagy véletlenszerűen összeverődő csoportok (munkások, halászok, egy bár vagy egy szórakozóhely látogatói) rövid, látvány és színezet szempontjából tökéletes kompozíciókkal (amelyeket Pohárnok Gergelynek köszönhetünk) történő megfigyelése. A film ereje ugyanakkor a rendező, forgatókönyvíró társai (Horváth Eszter és Papp Gábor), valamint a jól összeválogatott színészgárda által megalkotott szereplőknek is köszönhető: egyszerre extravagánsak és hihetőek. Ilyen figura az a nő, aki mindenhova magával hurcol egy nagy szeretettel Levnek szólított, kitömött, fületlen nyulat, vagy a „pozitív energiáktól” fűtött orosz pár, amely szinte eléri a vallásos-ezoterikus giccs csúcspontját. Ez az emberekből álló állatsereglet időnként fájdalmasan aktuális megnyilvánulásokat mutat be a vásznon, például a nacionalista idegengyűlöletet egy lett brigádvezető képében: szerinte az idegenek (akikhez, szintén szerinte, a többiek a világ közepeként viszonyulnak) a fő vétkesek azért, hogy „ez az ország lemarad”, és harcolni kell a „rendért és fegyelemért”, ami nélkül kipusztulásra lennénk ítéltetve (ahogy a halak is egyébként, fejti ki egy halász).

A film világa keltette, általános Bábel tornya-érzés (az Outban magyarul, szlovákul, lettül, észtül, oroszul és lengyelül beszélnek) hangsúlyozza az üzenetet. A rendező azonban sikeresen megőrzi az egyre elembertelenedettebb világ freskója és világunk egyik számkivetettjének portréja közötti egyensúlyt (például a gyakori, a tenger alatti világ apró részleteit megmutató képek újra és újra emlékeztetnek a főszereplő céljára). Az Out megjegyzendő elsőfilm, ami egész biztosan sikerekkel tűzdelt fesztiválutat fog bejárni, ugyanakkor ráirányítja a rivaldafényt egy figyelemre méltó rendezőre.

Az a baj hogy a magyaroknak nincsenek sztarjaik

27.09.2017, admin, 0

Pusztai Ferenc bő tíz év alatt játszotta be magát a hazai filmszakma legizgalmasabb alakjai közé, ráadásul producerként, amely szakma itthon még mindig nem képezi annyira a mainstream részét, mint a nagyobb filmnemzeteknél. Már a KMH Film nevű produkciós cége alatt készült első film, Kocsis Ágnes Friss levegője is több külföldi fesztivált megjárt (beleértve Cannes-t), és az igazi siker is hamar, rögtön a következő alkotással jött: a 2008-as A nyomozót a hvg.hu a 21. század első tizenöt évének legjobb magyar filmjének választotta.

A listánkon szintén szereplő Pál Adrienn című filmje után, 2010-től kezdve aztán megkezdődött a magyar filmipar szerves átalakulása, a finanszírozó MMKA csődjével szinte egyik napról a másikra leállt Magyarországon a filmes élet, vagy ahogy korábbi interjúnkban fogalmazott Pusztai: „gyakorlatilag olyan volt, mintha guillotine-nal lefejezték volna a filmszakmát”. A Filmalapnál aztán nemcsak a szakma, de Pusztai és a KMH életében is új szakasz kezdődött – olyan tehetséges és elismert filmesek munkáit egyengette a producer, mint Pálfi György (Szabadesés), Zomborácz Virág (Utóélet), Mátyássy Áron (Víkend), és Gigor Attilával is folytatódott a közös munka (Kút).

Legutóbbi produkciója, a szlovákiai Kristóf György Out című első filmje Cannes-t is megjárta, ahol a második legrangosabb, Un Certain Regard nevű szekcióban mutatták be. „Nagyon pozitív volt a reakció, sokat nevettek rajta, több vetítésünk is volt, mint tervezték, mert nagy volt az érdeklődés” – mondta a fesztiválszereplésről Pusztai. A több ország koprodukciójában készült Outot 60 millióval támogatta a Filmalap, de Terhes Sándor főszerepe mellett a stáb jelentős részét is magyarok tették ki.

Out

„Ne aggódjatok!” – nyugtatgatja a szlovákiai energetikai üzem kommunikációs tréningeken edzett tulajdonosa a barátainak szólított alkalmazottakat, amikor közli velük, 40 százalékukat el kell küldenie. Nem kis cinizmussal azzal indokolja a döntést, hogy az mindannyiuk közös jövőjét szolgálja. Majd azt tanácsolja az elbocsátottaknak, ne fárasszák magukat fölösleges idegeskedéssel, mert „az újrakezdéshez energiára, szenvedélyre és bátorságra lesz szükségük”. Az elsőfilmes Kristóf György főhősének kalandja közép-európai road movie. A lapátra tett ötvenes Ágoston (Terhes Sándor) belebotlik egy lettországi gyár álláshirdetésébe, és belevág a „kalandba”, mert mi történhet – legalább eljut a tengerhez, ahol kifoghatja a legnagyobb halat, ha már az életben az nem sikerült. Természetesen átverik. (HVG 2017/25.)

Az Out azonban a cannes-i hírek és az elszórtan megjelenő egy-egy plakát mellett nem keltett nagy feltűnést itthon. Ennek ellenére Pusztai úgy látja, nem lehet kiragadott példákon élcelődni, mert egyébként úgy látszik, jó úton halad a magyar filmipar legtöbbet ekézett ágazata, a filmmarketing. „Sokáig nem vették komolyan, és a nagyobbik probléma az volt, hogy éveken keresztül úgy tűnt, nem is akarnak vele foglalkozni. Most nagyjából egy éve elindult egy változás, van stratégia, a Filmalap kijelölt egy irányt, de hogy ez működik-e, az majd úgyis csak 1-2 év múlva derül ki”. Elmondása szerint ugyanez volt a Filmalap megítélésével is, amikor megalakult – sokan egyből elítélték, de 3-4 év alatt kiderült, hogy jól működik a rendszer:

Persze mindig vannak kisebb dolgok, amiben lehetne javítani, de ha itthon minden állami pénzzel gazdálkodó szervezet hasonlóan jól működő, a feladatát mindig precízen megoldani akaró szervezet lenne, akkor még csodálatosabb hely lenne Magyarország.

Az egyik sikersztori a napokban már a 400 ezres nézőszámot is túllépő Kincsemé, és ebből máris lehet a korábbi feltételezésekre rácáfoló következtetésekre jutni: „az látszik, hogy mégis érdemes nagyobb költségvetésű kosztümös, történelmi irányba menni, és hogy tudnak működni a közönségfilmek, a romkomok is”. A Kincsem egyébként Pusztai szerint első lépésnek kiváló a régi adósságok törlesztésének útján: „az elmúlt 20-30 évben folyamatosan kellett volna olyan filmeknek készülnie, amik a magyar történelem és irodalom kiemelkedő személyiségeinek, eseményeinek történetét dolgozzák fel, valamilyen könnyebben befogadható, szerethető módon”. Ráadásul az új marketinges irány működőképessége is itt mutatkozott meg szerinte, PR-szempontból pedig az is jól jött, hogy az emberek rákaptak a „minden idők legdrágább magyar filmje” vonalra.

De nem csak a Kincsem ért el váratlanul magas nézőszámokat az idén: a Brazilok a témája, az 1945 és az Arany Medve-díjas Testről és lélekről pedig művészfilmes jellege miatt számíthatott kevesebb nézőre a bemutatásuk előtt, ennek ellenére ezek a filmek is a vártnál magasabb nézőszámot értek el. Pusztai szerint itt a lehetőség hosszútávra megfogni a közönséget, de ehhez már a marketing sem elég. „Én régóta azt vallom, hogy ha úgy tekintünk egy filmre, mint egy termékre, egy mosóporra, és csak kommunikációval próbálunk nagyobb nézőszámokat elérni, az csak felületi kezelés. Mint amikor kapunk az orvostól egy krémet, bekenjük magunkat, és ugyan nem érezzük a fájdalmat, de a betegség attól még ott van”.

A magyar filmfogyasztási attitűdöt ezért szerinte csak egy sokkal mélyebb, komplexebb edukációs programmal lehetne megváltoztatni, amivel már a gyerekkorban meg kell kaparintani a jövő mozinézőit. Ez viszont csak az oktatási rendszer és a tartalomgyártók (Filmalap, MTVA) összefogásával valósulhat meg, hogy felnőttkorukra már elkötelezett hívei legyenek a magyar filmnek, értsék a nyelvét, ismerjék a szereplőit, legyenek saját sztárjaik. „Most nincsenek magyar sztárok, a fiatalok nem ismerik a színészeket, és nem azért mert nem jók. Cserhalmi Györgyöt például a 18-20 évesek alig ismerik, és nem azért, mert rosszabb színész lenne, mint mondjuk Dustin Hoffman, csak nem találkoztak vele gyerekkorukban, a nekik szóló filmekben, felnőttként pedig már nem választanak magyar filmet a jegypénztárnál”.

Attól tehát, hogy legyen egy hosszútávon is működőképes filmiparunk, még messze járunk, de a producer szerint első lépésnek már az is jó, hogy a káosz és a semmittevés után elindult a felületi kezelés. De lehet, hogy a szakma és Filmalap hatásköre itt véget is ér: „annak, hogy egy ilyen program elinduljon, kormányzati szándéknak kell lennie”. A másik forradalmi dolog, amit a Filmalapnak köszönhetünk, a fiatal alkotók első filmjeinek pénzügyi és szakmai támogatására létrehozott Inkubátor Program, amiről bővebben itt írtunk korábban.

Pusztai és a KMH pedig – a kisfilmek támogatása mellett – töretlenül készíti az elkövetkező évek legizgalmasabbnak tűnő magyar filmjeit. Jelenleg két leforgatott film pihen a vágóasztalon: Lengyel Balázs debütáló mozija, a Lajkó – Cigány az űrben, valamint Pálfi György visszatérése, a Kanadában és az USA-ban forgatott Az Úr hangja. Két projekt pedig talán hamarosan a gyártás szakaszába léphet: Zomborácz Virág Kicsi veréb munkacímű második filmje és Árpa Attila Holtomiglan című regényének adaptációja, ami az első magyar gengsztereposz lenne.

De abból a néhány alkalomból is kijutott néhány Pusztainak, amikor a már bemutatott filmek közéleti témává, botránnyá lépnek elő. A legnagyobb a Pálfi-féle Toldi körül volt, aminek már megszavazták az akkor csúcsnak számító 900 millió forintos támogatását, de az utolsó pillanatban lefújta a projektet a Filmalap. Bár ez már lassan három éve történt, a producer bizakodó: „Vajna és a rendező közt volt egy vita, ami rossz irányt vett, de én bízom benne, hogy a felmerült problémák orvosolhatók, és a Toldi újra felkerülhet az asztalra, mert egyébként a Kincsem sikere is azt erősítheti minden oldalon, hogy van értelme az ilyen nagyszabású filmeknek. Mivel ez egy kicsi ország, én majdnem minden filmtervvel találkozom, és azt gondolom, hogy közel-távol sincs olyan, mind kulturális, mind szórakoztató értelemben vett erős projekt, mint a Toldi”.

A Kút és a Kálomista-cenzúra esetében bevallja, hogy talán nem jól járt el, de szerinte nagyobb ügy kerekedett belőle, mint amekkora valójában volt, az Out cannes-i premierjét követő, rendőrségi beavatkozást igénylő bulihoz pedig nem tud hozzászólni, de azért viccelődve megjegyezte: „azért bízom benne, hogy nem én leszek ezentúl a Balhés Feri”.

Ezekre a szexmunkásokra megérte nyolc évet várni

28.09.2016, admin, 0

A Kút montázsszerű prológussal indul. Vészjóslóan zúgó hűtőláda, tágas rónaság, poros országúton kerekező nénike; útszéli kereszt, vélhetőleg egy baleset mementója. A néni virágot tesz a kereszt elé, majd vágás: bomló rókatetem az úton, amelyen egyből át is hajt a főszereplő kocsija. A majdani románcnak még se híre, se hamva, de a nyitó képsor előrevetíti a film tartalmi és hangulati elemeinek nagyját: egy neo-westernbe oltott, enyhe melankóliával átitatott bűndrámát, amelyben az élet banalitására csak a fekete humor adhat választ.

Tűz a nap, sehol egy árnyék; a távolban puskalövések dördülnek. „Vadászidény van.” Egy határszéli benzinkúthoz gördül be Laci (Jankovics Péter), a szófukar, nyughatatlannak mondott srác – mármint, ezt az anyja (Udvaros Dorottya) állítja róla, szerinte „hajtja az apja rossz vére”. A fiú persze kíváncsi erre az iszákos, mogorva benzinkút-tulajdonosra (Kovács Zsolt), akit kétévesen látott utoljára, és kierőszakolja, hogy nála maradhasson egy időre.

A fülledt, álmos nyaralásba hamar belerondít egy szekérderéknyi prostituált, akik Svájcba tartanak dolgozni: a szabadszájú roma csaj (Trokán Nóra), a veterán anyuka (Pokorny Lia), az acélkemény szerb (Irma Milovic), meg az új lány, Marcsi, aki különlegesnek hiszi magát (Kurta Niké). Plusz egy ideges sofőr (Horváth Csaba), aki mintha nem akarná, hogy tovább induljanak, miután lefullad a kocsijuk. Az idő pénz, sürgetik a kurvák, de hiába: a kis csapat a kútnál ragad, és ahogy lenni szokott, a kényszerű összezártságban felbuzognak a mélyből a titkok és indulatok.

De csak idővel, és csak mértékkel. Gigor Attila forgatókönyvére és rendezésére elsősorban a mértéktartás, visszafogottság jellemző, amely eleinte tespedtséggel és unalommal fenyeget, de végül meghálálja magát. Inkább lassan csordogáló, karakterközpontú kamaradrámát láthatunk, mintsem azt a pattanásig feszült thrillert, amit a premissza ígér:a Kút magja egy abszurd színmű, amelyben piti bűnözők és unatkozó prostik várják Godot-jukat, Herbai Máté operatőr stilizált, mértani szabályossággal megkomponált beállításain felsorakozva.

Jót tett a hőség a zavarodott prostiknak

A Kútban egy csapat Svájcba tartó prostituált kénytelen egy isten háta mögötti benzinkútnál dekkolni, ahol fenekestül felfordul az életük. Gigor Attila azonban nem a prostitúcióról akar beszélni, hanem arról, hogy hol húzzuk meg a határt a férfi és a női szerepek között. Szép szerelmi dráma is várható, az egész úgy lesz vicces, mint egy Coen-film, Trokán Nóra alakításától pedig állítólag letesszük majd a hajunkat.

A film producere, Pusztai Ferenc (aki színészként is felbukkan egy fontos mellékszerepben) korábban a Coen testvérek műveit emlegette a Kút kapcsán, amit rögtön az ironikusan nihilista csattanóval ellátott mottó igazolni látszik. Bizonyos strukturális és stiláris elemekről (egy helyszín, a szereplők által elbeszélt, meg-megszakított betéttörténetek, kreatív káromkodások és gyilkosságok) akár még Tarantino Aljas nyolcas-a is eszünkbe juthat. De egyik sem találó párhuzam: Gigor filmje ráérősebb, meditatívabb, Tommy Lee Jones rendezne hasonlót, miután belekóstolt a szeszszagú vidéki magyar rögvalóságba.

A komótos tempóból, az első fél óra eseménytelenségéből származó hátrányokat az tudja ellenpontozni, hogy ezt az időt Gigor gondos karakterépítésre szánja. Egyszerű jellemeket, hétköznapi vágyakat vonultat fel, válaszút előtt álló, légvárakat építő, önáltató figurákat, akik elég közel kerülnek hozzánk ahhoz, hogy fájjon elkerülhetetlen csalódásuk. Sem a központi szerelmi szál, sem a háttérben, mintegy fű alatt elősejlő apa-fiú viszony nem tartogat óriási meglepetéseket, de szépen, átélhetően formálódnak, így a fordulópontok is működnek.

Izgalmas figyelni továbbá, hogyan változnak az erőviszonyok, hogyan cáfol rá a film az első benyomásainkra, a nemi sztereotípiákra: a fenyegetőnek látszó sofőr az impotenciáját leplezi dühkitöréseivel, míg a prostik, akikre kiszolgáltatott áldozatként szokás tekinteni, sokkal nagyobb befolyással bírnak a sorsuk felett, mint gondolnánk.

Laci egyfajta régimódi lovagiasság jegyében veszi a fejébe, hogy megmenti a balsorsú hercegnőt, Marcsit, aki nem kér a megmentésből, ám hiába tesz úgy, mint aki pontosan tudja, mit akar, ő is csak kamaszos lázadásból kerget rózsaszín ábrándokat. Egyikük sem áll két lábbal a valóság talaján, de igaz ez az apára és a sofőrre is:téves az énképük, túl magasra törnek, szárnyak és védőháló nélkül.

Az, hogy a típuskarakterek a viszonylag sovány, olykor céltalan kanyarokat tévő cselekmény dacára életre kelnek, részben a magyar zsánerfilmes átlagnál ötletesebb párbeszédeknek köszönhető, amiket még a nehézkes utószinkron sem vágott haza. Vagy apró egyénítéseknek, mint az Udvaros Dorottya talpán klaffogó strandpapucs, Kovács Zsolt szemüveghasználata, vagy Kurta Niké nyálszívogató bemutatkozása. Még egy mesterkélten induló, öncélúnak tűnő édes hármast is sikerül egész frappánsan, esetlenségtől sem mentesen megkoreografálni.

Ám elsősorban mégiscsak a színészekben rejlik a siker kulcsa. Gigor egészen parádés csapatot szedett össze, karakteres, hiteles arcokat, amik passzolnak a sivár, lepusztult miliőbe. A színészek remekelnek, az agresszív őstulok Horváth Csabától a Tzafetás Roland által játszott szarkasztikus kutassegédig (nicsak, a Tiszta szívvel után megint egy szuper mozgássérült karakter). Szinte bárkit ki lehetne emelni, a lányok dörzsölt stricijét alakító László Zsoltnak például az év legviccesebb reakciósnittjét köszönhetjük. És az is biztos, hogyha Kurta Niké és Trokán Nóra ezek után nem válnak mozisztárokká, az a magyar filmgyártás bűne lesz.

Sajnos egyedül a főszereplő Lacinál éreztem, hogy jobban is el lehetett volna kapni a figurát. A magyar filmesek valamiért rajonganak a sztoikus, passzívan szemlélődő főszereplőkért, és noha Jankovics Péter nem rossz választás – a színész betekintést enged a rezzenéstelen arcú srác gondolataiba, érzelmi világába –, a Kút vagy egy dinamikusabb hőst igényelt volna, vagy ha mindenképp a néma, érzékeny lelkű westernhős archetípusát vesszük elő, ahhoz olyan mértékű karizmatikusságra lett volna szükség, amit Jankovicsban nem találtam meg.

Talán a főhősnél tapasztalható, képi és hangulati megoldásokban is megnyilvánuló statikusság az oka, hogy a Kút kevéssel ugyan, de elmarad a nagyszerűtől.Egy ilyen szikár vonalvezetésű sztorinál elfért volna némi hatásvadászat: hiányoltam, hogy nem lehet vágni a feszültséget, nem elég sűrű az atmoszféra, nem csorog az én gerincemen is végig a veríték. Meglehet, egy, az ábrándos gitárpengetésnél izmosabb soundtrack, vagy gazdagabb zörejek és hanghatások már elérték volna a kívánt eredményt, mindenesetre a film nem vájt elég mélyre.

Mert egyébként minden adott egy remek filmélményhez. A szimbólumok nyilvánvalóak, de többféleképp értelmezhetőek: nemcsak a kút, mint a felfrissülés átmeneti színtere, hanem a kutassegéd által mesélt történet is a kivert kutyáról, amit a természetével ellentétes dolgokra kényszerítenek – a tisztaság korrumpálódása a film különböző pontjain más-más szereplő élethelyzetére rímel. És hát ismét bebizonyosodik, hogy a hazai filmkészítők közül senki nem tudja olyan abszurdan, ötletesen bevetni a semmiből kirobbanó erőszakot, mint Gigor.

„A csajok értenek a széphez, mi meg a semmihez” – jegyzi meg egy alkalommal a nagyeszű kutassegéd. A Kút mégis megtalálja a közös pontot a szép és a semmirekellő között: egyaránt élvezet nézni őket.